«

»

dec 11

Üvöltő szelek (Wuthering heights)

Emily Brontë könyvének én csak az utolsó 150 oldalát szeretem. Addig az egész könyv drámai szenvedés. Valahogy nem bírtam, hogy az a senki Heathcliff mindenkin bosszút álljon Szelesdombon, ahol felnőtt. Persze Hindley elnyomta, de közben szerelmes volt Hindley húgába, Cathy-be, aki csak azért akart hozzámenni a szomszéd Thrushcross Grange urához, Edgar Lintonhoz, hogy pénzelni tudja Heathcliff-et, aki az egészet csak addig hallgatta meg, hogy Cathy lealacsonyítaná magát, ha hozzámenne Heathcliff-hez, a magyarázatot már nem.  Öt évre eltűnik, aztán meggazdagodva visszajön. Mielőtt elment volna, Hindley felesége fiúgyermeknek ad életet, akit Hareton névre keresztelnek (teljes neve Hareton Earnshaw). Mikor visszajött Cathy már rég hozzáment Lintonhoz, és teherbe esett. Heathcliff elcsábítja Linton húgát Isabell-t és feleségül veszi “igaz szerelemből”. A csaj elhagyja, de teherbe esik, meg is születik egy beteges fiú (Linton Heathcliff). Hindley halálra issza magát, így Hareton Heathcliff gyámsága alá kerül. Ezelőtt 6 hónappal, Cathy megszüli a kis Catherine-t és meghal. 13 évig nyugiban mindenki, amíg Catherine el nem megy és össze nem fut Hareton Earnshaw-val, aki addigra szép vállas 18 évessé nőtt, csak szegény buta, mert nem nevelte  meg rendesen az a szemét Heathcliff (természetétől fogva megvan a magához való esze). Vele barangol egy kicsit és megismerkedik Szelesdomb lakóival (már aki itt maradt vagy él még). Itt van egy kicsi összetűzés, aztán megjön az ifjú (nyűgös és beteges) Linton Heathcliff, mert meghalt az anyja és nagybátyjához küldték. Viszont az apja követeli, így oda adják neki. Nem írok le mindent pár év eltellik, a lényeg, hogy az öreg Linton (37 éves) meghal, Cathyt hozzá kényszerítik a fiatal Heathcliffhez, de az is hamar meghal. Catherine mindenkivel goromba lesz, de miután a dadája Nelly eljön hozzájuk dolgozni, nagy lassan próbál kibékülni Hareton-nal. Persze mindenki sejtheti, hogy mi lesz ebből a barátságból. 😀 Ezért a legjobb részt be is másolom ide:

“Mielőtt Szelesdomb magasságába értem, már csak halovány, borostyánszínű világosság derengett nyugaton, de az éles holdfényben tisztán láttam minden kavicsot és fűszálat. Nem kellett átmásznom a kapun, és nem is kellett dörömbölnöm rajta: engedelmesen kinyílt az, mikor a kilincset lenyomtam. Ez nagy haladás! – gondoltam magamban, de csakhamar újabb meglepetés ért: a csenevész gyümölcsfák közül viola és petúnia illatát hozta felém a szél.

Kapuk és ablakok tárva-nyitva állottak, de amint ez a bányavidékeken szokás, barátságos, rőt tűz világított a kandallóban. A szemnek okozott élvezet elviselhetővé teszi még a hőséget is. Különben ez a nagyszoba oly tágas, hogy a lakóknak bőven marad hely, ahová félrehúzódhatnak a tűz melege elől; a bennlevők is éppen ezért az egyik ablak közelében telepedtek le. Már láttam és hallottam őket, még mielőtt beléptem volna; ezért leselkedtem és hallgatóztam, kíváncsiságomba azonban egyre növekvő irigység vegyült.

– Ellen-kezőleg! – mondotta egy ezüstcsengő szelídségű hang. – Harmadszor ismétlem, te szamár! Többet nem foglak kijavítani. Próbálj figyelni, különben meghúzom a hajadat!

– No hát akkor ellenkezőleg! – felelt a másik hang, mely mély volt, de lágy. – És most csókolj meg, hogy olyan jól figyeltem.

– Nem, olvasd előbb végig, hiba nélkül!

A férfi újra kezdte az olvasást. Csinosan öltözött fiatalember volt, az asztalnál ült, és könyv feküdt előtte. Szép arca ragyogott az örömtől, és csak nehezen tudta megállani, hogy szeme a lapról a fehér kis kézre ne tévedjen, mely vállán pihent, és kis arclegyintéssel figyelmeztette, valahányszor figyelmetlenségének e jelét észrevette. A személy, akihez a kis kéz tartozott, mögötte állt. Könnyű és selymes fürtjei összevegyültek tanítványának fekete hajával, mikor föléje hajolt, hogy munkáját ellenőrizze… és arca… a férfi örülhetett, hogy nem látta ezt az arcot, különben sohasem tudott volna leckéjére figyelni. Én azonban jól láthattam, és ajkamat haraptam dühömben, hogy nem mentem túl derűs szépségének csodálatán.

1998-as film utolsó jelenete (Matthew Macfadyen és Sarah Smart)

Véget ért a lecke, noha nem minden hiba nélkül, és a tanítvány jutalmát követelte: legalább öt csókot kapott, melyeket bőkezűen adott vissza. Majd az ajtóhoz jöttek, és beszélgetésük után ítélve, sétálni készültek a lápon. Feltételeztem, hogy ha nem is szájával, de szíve mélyén a pokol fenekére fog kívánni Hareton Earnshaw, ha nemkívánatos személyemben meg találnék jelenni most előtte; hitványnak és gonosznak éreztem magam, s hátrafelé lopóztam, hogy a konyhában húzódjam meg. Ez oldalról sem ütköztem akadályokba. Az ajtóban ült öreg barátném, Ellen Dean, és dúdolgatott kötés közben. Belülről gyakran félbeszakította őt egy durva, gúnyos, türelmetlenkedő és éppen nem zenei hang.

– Inkább hallgatnék reggeltől estélig káromkodást, mint a maga énekét – felelt a konyhában ülő, Nelly egy megjegyzésére, mely már nem jutott el a fülemig. – Szégyen és gyalázat, hogy ki sem tudom már nyitni a Szentírást anélkül, hogy a Sátánt és a földkerekség minden romlottságát ne kezdené így dicsőíteni. Maga egy igazi semmirekellő, és az a másik asszonyszemély is az. Tönkreteszik szegény fiút! Szegény! – tette hozzá nyögve. – Egész biztosan megbabonázták! Uram, ítélj felettük, nincs már törvény és igazság ezen a földön.

– Nincs bizony! Mert különben már rég lángoló rőzsén ülnénk! – felelt a másik. – De hallgasson már, öreg, és olvassa a bibliáját, jó keresztény módjára: ne törődjék velünk. Most elénekelem az Anna tündér lakodalmát! Szép nóta, az embernek táncolni támad kedve tőle.

Deanné épp bele akart kezdeni, mikor előléptem; rögtön megismert, és felugrott a helyéről:

– Ejnye ni, Lockwood úr! Hát hogy jutott az eszébe ilyen váratlanul visszajönni? Minden be van zárva Thrushcross Grange-ben! Értesítenie kellett volna bennünket!

– Már intézkedtem arra a kis időre, ameddig itt akarok maradni. Holnap reggel tovább utazom. De maga hogyan kerül ide, Deanné? Mesélje el!

– Zillah kilépett a szolgálatból, és Heathcliff úr idehívatott, valamivel a maga elutazása után; itt kellett volna maradnom visszatértéig. De jöjjön be, kérem! Most este jött gyalog Gimmertonból?

– Thrushcross Grange-ből! – feleltem. – Miközben ott előkészítik a szobámat, rendezni akartam tartozásomat a gazdájával, mert nem hiszem, hogy egyhamar alkalmam nyílik erre.

– Miféle tartozást, uram? – kérdezte Nelly, miközben bevezetett a házba. – Most nincs itt, és nem is fog egyhamar visszajönni.

– A bérletről van szó.

– Nos, akkor ezt Heathcliffnével intézze el, vagy inkább velem. Még nem tanult bele a dologba, és én segítem ki ilyesmikben, jobb híján.

Meglepettnek látszottam.

– Persze, úgy látom, maga nem hallott róla, hogy Heathcliff meghalt!

– Meghalt? – kiáltottam fel hüledezve. – Mennyi ideje?

– Három hónapja. De üljön le, és adja ide a kalapját. Mindent elmondok. Várjon csak, még nem evett semmit, ugye?

– Nem kérek semmit. Már megrendeltem a vacsorámat odahaza. Üljön le maga is. Nem is álmodtam volna, hogy meghalt. Kíváncsi vagyok, hogyan történt? Azt mondotta, nem hiszi, hogy egyhamar visszajönnek… a fiatalok?

– Igen. Mindennap meg kell őket korholnom a késői séták miatt; de nem sokat törődnek az intelmeimmel. Igyék legalább egy kis öreg sört! Jót fog tenni magának: fáradtnak látszik.

Kisietett, mielőtt még megakadályozhattam volna; hallottam az öreg Joseph méltatlankodását: “Botrány, hogy ilyen korban még szeretőket tart. És méghozzá a gazda terhére megvendégeli őket! Szégyen, gyalázat, hogy nyugodtan kell tűrni az ilyesmit!”

Nem méltatta őt feleletre, és egy perc múlva megjelent, kezében nagy ezüstkupa, melyből kicsordult a hab; illően megdicsértem tartalmát, mire ő belekezdett Heathcliff történetének folytatásába. “Furcsa” véget ért, hogy az ő szavát használjam.

– Körülbelül két héttel a maga távozása után – mondta Deanné – Szelesdombra rendeltek, aminek örömmel engedelmeskedtem, Catherine kedvéért. Első találkozásunk nagyon lesújtott és elszomorított; annyira megváltozott, mióta nem láttam! Heathcliff nem magyarázta meg, miért változtatott a véleményén: egyszerűen csak annyit mondott, hogy szüksége van rám, és fárasztja Catherine jelenléte. A kis szalonban kell berendezkednem, és úrnőm velem marad. Elég neki, ha naponként egyszer vagy kétszer látja! Úgy látszott, ez a megoldás tetszik Catherine-nek is. Sikerült lassanként átcsempésznem egy csomó könyvet és egyéb tárgyat, melyek még Thrushcross Grange-ben szolgáltak szórakozására: abban reménykedtem, hogy így elviselhetőbb életet tudunk majd élni. Ez az önámítás azonban nem sokáig tartott. Catherine, aki kezdetben megelégedett volt, később ingerlékeny és nyugtalan lett. Mindenekelőtt megtiltották neki, hogy elhagyja a kertet, és tavasz közeledtére nagyon dühös volt, hogy ilyen rövid pányvára fogták. Azután a háztartás gondjai miatt többször magára kellett őt hagynom: így hát sokat panaszkodott elszigeteltsége miatt. Jobb szeretett Josephfel civódni a konyhán, mint békén maradni egyedül. Nem sokat törődtem marakodásukkal, de Haretonnak is gyakran kellett a konyhába húzódnia, mikor a gazda egyedül akart maradni a nagyszobában. Noha Cathy kezdetben vagy kiment a konyhából, valahányszor Hareton oda belépett, vagy segítségemre jött munkámban, hogy ne kelljen őt észrevenni, és szólnia hozzá, s noha Hareton mindig olyan komor és hallgatag, amilyen csak tudott lenni, kis idő múlva úrnőm magatartása mégis megváltozott. Többé nem tudta békén hagyni; beszélt hozzá, kigúnyolta ostobaságáért és lustaságáért, kifejezte meglepetését, hogy el tudja viselni ezt az életet, hogy egész estéken át csak ül, a tűzbe bámul vagy szundikál.

– Olyan, mint egy kutya, ugye, Ellen? – jegyezte meg egy napon. – Vagy egy igásló! Elvégzi munkáját, bekapja élelmét, és örökké csak alszik. Milyen üres és sötét lehet a lelke! Álmodik néha, Hareton? És akkor miről álmodik? Hisz még szólni se tud hozzám!

Ránézett, de Hareton nem viszonozta pillantását és száját ki sem nyitotta.

– Talán álmodik valamit – folytatta. – Úgy összehúzza a vállát, mint Juno. Kérdezze meg tőle, Ellen!

– Hareton úr majd megkéri a gazdát, hogy küldje fel a szobájába, ha nem viselkedik rendesebben! – mondtam én.

Hareton nemcsak a vállát húzta össze, hanem kezét is ökölbe szorította, mintha használni akarná.

– Én tudom, miért nem szól soha Hareton, mikor a konyhában vagyok – kiáltott fel más alkalommal. – Fél, hogy kigúnyolom. Képzelje csak, Ellen! Egy nap magától kezdett olvasni, tanulni, de mivel kinevettem, elégette a könyveket, és abbahagyta a tanulást. Hát nem volt ostoba? – kérdezte.

– És maga nem volt gonosz? – kérdeztem. – Feleljen erre!

– Talán – mondta -, de nem gondoltam rá, hogy ilyen szamár. Hareton, ha adok most magának egy könyvet, elfogadja-e? Megpróbálom.

Kezébe adta azt a könyvet, melyet az imént olvasott még, Hareton azonban a sarokba vágta, és azt dörmögte, hogy ha nyugton nem marad, kitekeri a nyakát.

– Jól van – mondta Catherine -, akkor az asztalfiókba teszem és lefekszem.

Fülembe súgta, hogy ügyeljek, kiveszi-e, majd elment. De Hareton még csak feléje sem nézett, amint másnap nagy csalódására jelentettem. Láttam, hogy rosszul esik neki állandó morcossága és közönye. Lelkiismeretét bántotta, hogy megakadályozta további fejlődésében; ebben sajnos igaza is volt. Találékonyságával igyekezett a bajt jóvátenni. Miközben vasaltam vagy olyan ülőmunkán dolgoztam, amit a kis szalonban nem tudtam volna jól elvégezni, mindig magával hozott egy szép könyvet és felolvasott. Mikor Hareton ott volt, rendszerint megállt egy érdekes részletnél, és a könyvet nyitva hagyta az asztalon; ezt a műveletet többször is megismételte. De a másik csökönyös volt, mint a szamár, és eszébe sem jutott lépre menni; ehelyett rákapott a pipára, és esős napokon úgy ültek ott Josephfel, mint két lélektelen gép, a tűz két oldalán; az öreg szerencsére süket volt, és nem hallhatta meg Catherine gonosz ostobaságait, ahogy ő mondta volna, a fiatalember pedig mindent elkövetett, hogy közönyösnek látsszék. Szép estéken Hareton vadászni ment. Catherine ásítozott, nyögött, zaklatott, hogy meséljek neki, majd mikor belekezdtem, kimenekült az udvarba vagy a kertbe; utolsó menedéke a sírás volt; azt mondotta, unja az életét, és nincs miért tovább élnie. Heathcliff, aki mind zárkózottabb lett, csaknem végképp száműzte Earnshaw-t abból a szobából, ahol ő tartózkodott. Március elején, egy baleset következtében, a fiatalember napokon át nem tudott kimozdulni a konyhából. A töltés szétvetette a puskája csövét, mikor egyedül volt a magaslatokon; egy szilánk belefúródott a karjába, és sok vért vesztett, míg hazaért. Most akarata ellenére tétlenségre kényszerült, s a kandalló mellett üldögélve várta a gyógyulást. Catherine, úgy látszik, örült jelenlétének a konyhában, vagy legalábbis még inkább megutálta miatta szobáját; folyton nógatott, keressek munkát odalenn, hogy lekísérhessen. Húsvét hétfőjén Joseph marhákat hajtott a gimmertoni vásárba. Délután fehérneműt vasaltam a konyhában, Earnshaw, szokása szerint, mogorván üldögélt a tűz sarkában, kis úrnőm azzal ölte az időt, hogy ákombákomokat rajzolt az ablak üvegére, és változatosság kedvéért néha dudorászott. Olykor halkan fel-felkiáltott, és bosszús pillantásokat vetett unokatestvére felé, aki háborítatlanul pipázott, szemét a tűzhely rácsára meresztve. Mivel figyelmeztettem, hogy elveszi előlem a világosságot, Catherine a tűzhely közelébe lépett. Egy ideig nem tudtam odafigyelni, mit csinál, majd váratlanul hallom, amint mondja:

– Rájöttem, Hareton, hogy szeretném… hogy boldog lennék… hogy örülnék rokoni kapcsolatunknak, ha nem lenne velem ilyen morcos és durva.

Hareton nem felelt.

– Hareton! Hareton! Hareton! Nem hallja, hogy szólok magához? – folytatta Catherine.

– Menjen innét! – dörmögte a fiú kérlelhetetlen gorombasággal.

– Engedje meg, hogy elvegyem ezt a pipát magától! – mondotta és óvatosan odanyúlva, kivette szájából.

Mielőtt Hareton megkísérelhette volna visszaszerezni, a pipa darabokra törve, a tűzben hevert. Káromkodott és elővett egy másikat.

– Várjon – folytatta Catherine -, előbb meg kell hallgatnia, de nem tudok ebben a füstfelhőben beszélni.

– Menjen az ördögbe – kiáltotta vadul -, és hagyjon engem békén!

– Nem! – makacskodott Catherine. – Nem megyek! Nem tudom, hogyan bírjam beszédre: elhatározta, hogy nem akar meghallgatni. Ha azt mondom, hogy ostoba, ezt nem rossz szándékkal teszem, és nem úgy értem, hogy megvetem magát. Nem szabad semmibe vennie engem, Hareton; elvégre az unokatestvére vagyok, és el kell fogadnia ilyennek.

– Semmi közöm magához, a buta gőgjéhez és marha tréfáihoz. Inkább a pokolba megyek, testestül, lelkestül, mint hogy magára nézzek. Menjen az utamból, de rögtön!

Catherine összeráncolta szemöldökét, és ajkát harapdálva az ablakhoz húzódott; fütyörészve próbált erőt venni sírhatnékján.

– Jóban kellene lennie az unokahúgával, Hareton úr – szóltam közbe -, ha már megbánja nyegleségét. Nagyon jót tenne ez magának: új embert faragna magából, ha hallgatna rá!

– Hogy én hallgassak rá! Mikor utál, és arra sem tart méltónak, hogy kitisztítsam a cipőjét! Nem, még egy országért sem aláznám meg magam annyira, hogy könyörögjem a kegyeiért.

– Nem én utálom magát, hanem maga engem! – szólt könnyek között Catherine, aki nem próbálta tovább titkolni, hogy mi bántja. – Éppúgy gyűlöl, mint Heathcliff, sőt talán még jobban.

– Maga megátalkodott hazug! – torkolta le Earnshaw. – Vajon miért haragítottam őt magamra azzal, hogy százszor is a maga pártját fogtam? Mégpedig akkor, mikor leginkább kigúnyolt és utált engem. És… Csak bosszantson tovább, majd bemegyek hozzá, és megmondom neki, hogy nem tudok itt maradni maga miatt, a konyhában.

– Nem tudtam, hogy a pártomat fogta – felelt Catherine, miközben könnyeit törölgette. – Szerencsétlen voltam és gonosz mindenkihez. De most megköszönöm, és kérem, bocsásson meg nekem; mit tehetnék még többet?

A tűzhelyhez lépett, és őszintén a kezét nyújtotta neki. Hareton arca elborult, mintha viharfelhő telepedett volna fölé: két kezét ökölbe szorította, és mereven a földre szegezte szemét. Catherine ösztönösen kitalálta, hogy nem gyűlölet, hanem megátalkodott makacsság sugallja neki ezt a visszautasító viselkedést; egy percig habozott még, majd föléje hajolt, és könnyedén megcsókolta az arcát. A kis csirkefogó nem sejtette, hogy mindent láttam; hirtelen visszahúzódott, és elfoglalta helyét az ablaknál, ártatlan képpel. Fejemet csóváltam, szemrehányóan. Elpirult és fülembe súgta:

– Mit tehettem volna mást, Ellen? Nem akar kezet nyújtani, és nem akar rám nézni; mégiscsak meg kellett mutatnom neki, hogy kedves nekem! Hogy azt akarom: legyünk jó barátok!

Meggyőzte erről a csók Haretont? Magam sem tudom. Egy-két percig azon igyekezett, hogy elrejtse az arcát, mikor pedig föltekintett, nagyon zavartnak látszott, és nem tudta, merre nézzen.

Catherine közben papirosba csomagolt egy szép könyvet: átkötötte szalaggal, és ráírta a címzést “Mr. Hareton Earnshaw” – majd engem kért fel követnek, hogy juttassam el a címzettnek.

– Mondja meg neki, hogy ha elfogadja, megtanítom őt helyesen olvasni – mondta. – Ha visszautasítja, akkor felmegyek, és nem ugratom többé.

Átadtam a csomagot, és elismételtem az üzenetet, miközben úrnőm izgatottan figyelt engem. Hareton nem nyúlt érte, így hát ölébe tettem a könyvet. Nem seperte le. Visszatértem munkámhoz. Catherine tenyerébe hajtotta fejét az asztalon, mindaddig, míg a levett burkolópapiros zörgését meg nem hallotta; akkor odalopózott, és nyugodtan leült az unokafivére mellé. Hareton megremegett, arca sugárzott az örömtől; merevsége és sértődött durvasága egy csapásra eltűnt. Először nem volt bátorsága, hogy csak egy szóval is feleljen Catherine kérdő pillantására és elsuttogott kérdésére:

– Mondja, hogy megbocsát, Hareton, mondja, hogy igen! Olyan boldoggá tudna tenni ezzel az egyszerű szóval!

Hareton dünnyögött valamit, amit nem értettem.

– Jó barátok leszünk? – kérdezte Catherine.

– Nem, magának mindennap szégyenkeznie kell majd miattam – felelt a fiú -, annál inkább, minél jobban ismer, és én ezt nem tudnám elviselni.

– Tehát nem akar a barátom lenni? – mondotta méznél édesebb mosollyal, egészen a közelébe húzódva.

Többet nem tudtam kivenni a beszélgetésükből, de mikor visszafordultam, örömtől ragyogó két arcot láttam a könyv fölé hajolni, és nem kételkedtem benne többé, hogy szent a béke köztük: a régi ellenségek hűséges szövetségesek lettek ezentúl. A könyv, melyet olvastak, teli volt szép képekkel, s ezek, valamint a meghitt közelség mozdulatlanságban tartották őket Joseph megérkeztéig. Szegény ember egészen elhűlt, mikor Catherine-t Hareton Earnshaw oldalán találta, amint kezével annak vállára támaszkodott, de még nagyobb volt meglepetése, mikor látta, hogy kedvencének nincs ellenére ez a helyzet. Annyira le volt sújtva, hogy egész este szóhoz sem tudott jutni. Felindultságát csak mély sóhajok árulták el, mikor bibliáját ünnepélyesen az asztal közepére helyezte, és tárcájából kihúzott piszkos bankókat számlált le fölé, aznapi üzletkötéseinek gyümölcsét. Végül magához hívta Haretont, aki felkelt a helyéről.

– Vigye be ezt a gazdához, és maradjon is ott. Én felmegyek a szobámba. Ez a hely nemigen alkalmas és illő minekünk: legjobb, ha felszedjük a sátorfánkat.

– Jöjjön, Catherine – mondottam. – Nekünk is “fel kell szednünk a sátorfánkat”. Befejeztem a vasalást: hajlandó feljönni velem?

– Még nyolc óra sincs! – mondotta, miközben kelletlenül felemelkedett a helyéről. – Hareton, a könyvet otthagyom a kandallón, holnap hozok másikat!

– Ami könyvet itt hagy, azt átviszem a gazdának! – mondotta Joseph. – Szerencséje van, ha valaha viszontlátja! Csak azért mondom, hogy úgy csinálja, ahogy magának jólesik!

Catherine megfenyegette Josephet, hogy az ő könyvtára látja majd ennek kárát. Majd rámosolygott Haretonra, énekelve szaladt fel a lépcsőn: merem mondani, hogy szíve talán sohasem volt ennyire könnyű e fedél alatt, kivéve talán Lintonnal töltött első estéit. Így kezdődött barátságuk, mely az itt-ott előforduló nézeteltérések ellenére is megerősödött. A jó szándék nem volt elég ahhoz, hogy Earnshaw-ból pallérozott ember váljék, márpedig az én fiatal úrnőm nem volt sem filozófus, sem pedig a türelem példaképe. Mivel azonban mindketten ugyanegy célra törtek – az egyik szerelmes volt, és becsülni vágyott a másikat, a másik hasonlóképp szerelmes volt, és megbecsülésre vágyott -, végül is megértették egymást.” 

Végülis ezért ez a legjobb rész benne. Ajánlom a könyvet bárkinek 12 év fölött (csak azért mert nem vagyok benne biztos, hogy 10 évesen megértenék a bonyolultabb részeket). Amúgy a sztorit befejezve Heathcliff meghal, a fiatal szerelmesek átköltöznek Thrushcross Grange-be és boldogan élnek amíg meg nem halnak. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>