«

feb 08

My little imaginary story

Már megint hatalmasat csapódik a bejárati ajtó… Ismét fizetés, ismét éjszakába nyúló kocsmázás, ismét alkoholgőztől terhes fej, ismét elvesztett ítélőképesség. Hányszor? Mégis hányszor ígérte szívre tett kézzel, hogy leszokik? …súlyos léptek alatt döng az öreg lépcső… A fenébe! Bárcsak elfelejtené, hogy van egy lánya! … megállt az ajtó előtt… csak felejtsen el… könyörgök csak felejtsen el… az ajtó lassan kinyilik. A fény vékonyan dereng be a sötét szobába, ahol a szerencsétlen fiatal lány reszketve ül az ágyon felhúzott térdekkel a sorsára várva. Az apa tesz egy lépést, aztán még egyet és utána megállíthatatlanul indul meg előre.
Csak egyetlen pillanat műve volt. A kéz indult, a szele már elérte az arcot… és hirtelen minden más lett. A lány a földön ült, de nem ott ahol az előbb, hanem egy szemkápráztató réten, hol szivárványszín virágok tengere, és lágy fű hajlongott az enyhe szél hatására. A kicsi rétet kellemes hideg árnyékot adó hatalmas fák alkotta erdő vette körül, messziről apró patak vidám csobogása hallatszott, mint egy közhelyes sokszor leírt paradicsomban. Ez volt a leány számára is, de a harmónia még nem érte el, inkább a félelem keltette adrenalin tengett túl benne. Lassan megnyugodott, körülnézett a szikrázó napsütésben. Végül a kíváncsiság győzött és elindult a víz irányába, hisz örökké nem maradhatott ott. Különös érzés járta át, mert nem lehet, hogy minden olyan, mint amilyennek már ezerszer képzelte boldogtalan, álmatlan éjszakái során. Persze senki ne higyje, hogy főhősünk fantáziája ennyiben kimerült, mert oly sziporkázó kincsek rejlettek lelke mélyén, amit sokan nem is képzeltek volna róla, mivel kicsinyes látásuk kimerült saját maguk csodálatában. Mindenesetre a táj továbbra is teljes harmóniát árasztott magából, a lány elérte a patakot, ami kicsi lejtőn érkezett lefelé, míg egyszer csak a föld kiesett alóla, így lágy vízesésként zuhanva alább egy apró erdei tóban gyűlt össze, ahonnan még lejjebb haladva csobogott tovább a ködös messzeségbe. Mellette ritkán használt ösvény ment, ezen folytatta útját a leány. Hosszú ideig (vagy csak pár pillanatig?) lépkedett, közben be is borult és finom eső szitált, míg leért egy ködpárna által vékonyan borított hatalmas tóhoz, amit sok-sok patak táplált hűs vízével, mellette öreg fűzfák hajlottak víz fölé, hogy az idők végezetéig tükörképükben gyönyörködjenek. A fák biztonságot nyújtó törzsei közül leskelődött, míg a Nap ki nem bújt a felhők rejtekéből, ezzel eloszlatva minden misztikumot, és a lány meg nem állapította, hogy nem leselkedik innen se veszély rá, ahogyan eddigi sétája során se történt semmi baj se vele. Elindult, majd pár perc múlva megtorpant, mert ott volt Ő, az értelmes, barátságos és megnyugtató szemével, szája finom mosolyával. Felállt arról a szikláról, amin eddig ült lehajtott fejjel, csak szerelme puha lépteire nézett föl, karja kitárult, és a leány örömtől könnyes szemmel szaladt az ölelésbe. Órákig beszélgettek, önfeledten, mindenről megfeledkezve, azonban egyszer mindennek vége, a fiú még megsimogatta és megcsókolta a lányt, és megnyugtatta, hogy nem sokára találkozni fognak újra, csak tartson ki addig. Még egy utolsó búcsúpillantás… és a kéz lesújtott…

(Az első és valószínűleg utolsó kis történet, amit írtam, így fejből)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Az alábbi HTML kódok használhatóak: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>